Tóth Dénes Arimon engedélyével:

A kishegyesi Nyugdíjas Otthon történetéből

Egy régebbi hegyesi történetet szándékoztam leírni, de látva minap a Nyugdíjas Othonról a nagyszerű képsorokat, felhozta bennem a régi emlékeket. Tudom, írásom egyeseknek tetszik, mások ellenszenvvel viseltetnek iránta. Bátorítást kaptam, külföldről, Magyarhonból és Hegyesről is. Nem teszem írásaimat, verseimet a fiók mélyére, mind tettem azt ötven éven át. Most saját édesapámról írok, mert meglehet sokan nem tudják élete utolsó fejezetének történetét.
1971-ben ment nyugdíjba. Emlékszek, naponta jöttek nyugdíj korhatárt elért emberek hozzánk, hogy intézze el a nyugdíjukat. Akkor nagyon nehéz volt összeszedni a 40 évet, hiszen a '30-as, '40-es években sokan mint béresek, idénymunkások dolgoztak valahol, vagy a munkaadójuk nem jelentette be őket (mid ahogy ma is gyakorlat ez... sajnos). Kellett szerezni kettő vagy három tanút, akik igazolták, hogy a személy azon a bizonyos helyen dolgozott. Megmondom őszintén; nehéz dolga volt apámnak, mert még a legjobb barátnak hitt személy is vonakodott a tanúskodástól. Azért mégis sikerült sok hegyesi munkásembernek összeszedni annyi munkaévet, hogy kapjon nyugdíjat. Egy év múlva felkérték apámat, hogy legyen a Hegyesi Nyugdíjasok Ügyintéző Elnöke. A mai postánál a hátsó szobát kapta el. Ott fogadta a nyugdíjasokat, hogy segíthessen ügyes-bajos dolgaikban. Egy nap örömmel újságolta, hogy megpályázhat bizonyos összeget és ha elfogadják akkor lehet Hegyesen igazi Nyugdíjas Otthont létesíteni. Ha nem tévedek a kért összeg felét a Község állta, a másik felét pedig a Tartományi Alapból kapták. Már odahaza régóta beszédtéma volt doktor Márton Sándor háza. Fia – akit én kiskoromtól kezdve, csak Doktor Öcsinek ismertem – Zágrábban élt és nemzetközileg elismert sebész hírében állt. Apám felvette vele a kapcsolatot. Kihagytam: a pályázat el lett fogadva és a pénz a nyugdíjasok rendelkezésére állt. Nemsokára eljött Zágrábból doktor Márton Sándor fia. Körülbelül a következőképpen mesélte el édesapám a találkozást , aznap este mikor hazajött: Váratlanul toppant be az irodába és meglepően érzelmes találkozóra sikeredett. Átölelte és csak annyit mondott: „ Szilvi bácsi, ezt nem hiszem el. Amint beértem a faluba, hirtelen felszakadtak az elfelejtett emlékek. Életem legszebb részét töltöttem itt.” Apám megijedt, hogy annyira kötődik a házhoz érzelmileg,hogy nem fogja eladni, de mondta menjenek a szülőházához. Még egyszer akarja látni. Elmentek a mostani Nyugdíjas Otthonhoz és végigjárták a szobákat. Hirtelen a hangulata megváltozott és megkérte apámat, menjen ki a volt nappali szobájukból, mert szeretne egy kicsit magára maradni. Több mind fél óráig volt benn és apám elmondása szerint hangosan sírt és mintha a szüleihez beszélt volna. Apámat nagyon meghatotta. ~ Most, hogy ezt írom, felidéződik emlékeimben milyen sokat vitt engem oda édesanyám. Szamárköhögésben szenvedtem és bizony sokat ültünk a váróteremben ahol minden hófehér volt, még a fapadok és az asztalkák is. ~ A felkínált összeg megfelelt neki és meg lett véve a leendő Nyugdíjas Otthon. Néhány közfalat le kellett bontani és átalakítani az egész otthon területét. Az első tájképeket én kereteztettem be és díszítettem velük a falakat. Mivel méltányos áron adta el a házat, így maradt pénz az átalakításra. Könnyű volt rábeszélni apámat, hogy egy biliárdasztalt vegyen. Vett is. Tudtam, hogy van a Szücs doktornak (akkor már Németországban volt) és sógorának Papp Dénesnek is egy beton tetejű billiárd asztala, melyet olcsón meg lehet kapni. Sikerült is. Temerinben ismertük az Orosz nevű billiárd asztal és kellékek készítőjét. Én elvittem apámat (akkor még olcsó volt a benzin és nem kértem útiköltséget) Temerinbe, ahol vett posztókat és új mandinereket, golyókat, dákókat és krétát. Így lett két biliárdasztal. Később megnyitotta az italost, ahol a Jásó és a Toldi Péter szolgáltak ki. Úgy emlékszek a kártyázás ment legjobban. Meggyőztem apámat, engedje a nem nyugdíjasokat is be kártyázni (ami nagy hiba volt részemről). Azzal indokoltam, hogy nem lehet a nyugdíjast elszeparálni a társadalomtól. „Te nyugdíjas vagy, te már csak az idősekkel barátkozhatsz”. Ez meggyorsítja az öregedés folyamatát. Olyan közérzetet kell biztosítani, ami nem állít Berlini Falat a korosabb és fiatalabb emberek közé. Nos, ez volt az én hibám. Tévedtem. Igaz, hogy ilyenkor nyáron egész nap telt ház volt. Sokszor benéztem és még a terasz is tele volt kártyázókkal és sakkozókkal. Persze idővel odaszoktak a fiatalabb alkoholisták és nagyon nehéz volt kitiltani őket. Később a női egylet is aktív lett. Részletesebben nem tudok működésükről, mert Kulán laktam és ritkán beszéltünk erről ha meglátogattam szüleimet. A sikeres működés gyümölcse az volt, hogy ismét egy pályázaton kapott a Nyugdíjas egyesület pénzt. Ekkor építtette fel azt a házat az udvarban ami most – ha jól vagyok informálva - a nyugdíjas vezetők irodaháza lett (Noha, az álma egy kuglipálya megépítése volt, de hosszúsága miatt le kellett volna bontani a bejárati folyosót és a hátsó utcai nagykapuig vitt volna.). Ez lett a veszte. Újabb személyek lettek friss nyugdíjasok , tele ambíciókkal. Ő akkor már 13 vagy 14 éve volt a nyugdíjasok elnöke. Az egyik újdonsült (elnöki posztra pályázó) nyugdíjas egyszer bement hozzá és azt mondta, ha nem mond önszántából le akkor nagyon megbánja. Otthon édesanyámmal megbeszélték, hogy lemond, de azt az évet még végigviszi. Sajnos az a személy beváltotta fenyegetését. Megvádolta és bíróságra adta. Az indok – tudtommal – az volt, hogy engedély nélkül építtette azt a melléképületet. Édesapám lemondott az elnökségről. Elfelejtettek „Isten veled”-et mondani neki (legalább) és életének utolsó, 'záró fejezetében' Szabadkára járt a bíróságra. Nem fogadott ügyvédet és a vádakra csupán annyit válaszolt mindig, hogy hazugság. Ő nem hajlandó védekezni, ott vannak a hiteles dokumentumok, tessék áttanulmányozni és ítélkezzenek aszerint. A pört megnyerte, a Nyugdíjas Egyesület megfeledkezett róla. Én saját pénzemből vettem annó Temerinbe neki egy össze és szétcsavarható billiárd dákót. Azért még bementem és elhoztam. Nem mutatta, de valószínűleg nagyon megviselte a dolog , mert nemsokára örökre elment. Életében a legnagyobb káromkodás „Az iskoláját” volt, sohasem emelte fel a hangját és méltóságteljesen viselte néha a megaláztatásokat. Ő volt az első hegyesi kereskedelmi szövetkezet, a „Haladás” igazgatója, később egy vagy két évig a termelő szövetkezet igazgatója. A Mozi és Színház igazgatója volt a kezdetektől egészen a hatvanas évek közepéig. Emléket nem csak én állítok most itt neki. Noha Hegyes – számomra – méltatlanul mellőzte és elfelejtette, halálakor falunk szülötte Német István író a Magyar Szó címoldalán egy feledhetetlenül szép búcsúztatót írt Neki. Most, végszóként, itt köszönöm meg Német Istvánnak és feleségének Ibolykának. ~ Ha valaminek leírásában tévedtem, vagy a tények elferdítését vélitek felismerni, kérlek benneteket, javítsatok ki! Köszönöm.
~ Az élet néha előre jelez. Az egyik képen édesapám (Szilvi bácsi, Szilvi tata) látható édesanyámmal. A másik nagyon érdekes: Elöl a Hegyesi Nyugdíjas Egyesület egykori elnöke, édesapám, mögötte pedig a mostani elnöke Kőműves Vali látható. Pedig ez a kép – számításom szerint – úgy 50 évvel ezelőtt készült. Örülök – a megosztott képeket látva - a Nyugdíjas Otthon (újbóli felvirágzásának) szépítésének és ,hogy - ahogy értesültem – igen aktív munka és szórakozás folyik. Sok sikert kívánok Vali neked és mindannyiótoknak akik ott vagytok, serénykedtek és tudjátok élvezni az élet apró örömpillanatait. Csak így tovább. Üdvözlettel, Tóth Dénes, Szegedről

U.i. Ezzel az írással szándékom nem édesapám piedesztálra emelése volt (noha a történések elkerülhetetlenül ilyen vetületet kaptak). Azt sem állítom, hogy a leírt események maradéktalanul megfelelnek a valóságnak. Hiszen az ember felejt és konfúz emlékek csapdájába eshet. Még valamit. Akik nem ismerték Szilvi bácsit (mai fiatalok), joggal kérdezhetik, hogyan lehetett olyan ember több helyen is igazgató élete folyamán, aki nem káromkodott, nem ordítozott az alattvalóival és utálta a behízelgést (ma:”nyalás”). Igen, ma ezzel a habitussal nem sokra menne. Egyébként peches ember volt. Tévedésből kétszer hívták be katonai szolgálatra. A negyvenes évek elején kerékpárral felment Szabadkára és megtetszett neki egy kirakatban egy élénk piros selyem ing. Megvette és mindjárt fel is öltötte. Fél óra múlva a csendőrségen volt. Több mint egy órahosszáig verték-vallatták, vallja be, hogy kommunista kém. Néhány évvel később, mikor be kellett szolgáltatni a boltját (mindenestől), hogy mentse, belépett a kommunista pártba. ( A boltja pultjai és polcok még most is megtalálhatók az egyik hegyesi boltban) Egyszer azután (1956) éjfél után jöttek a talpig bőrkabátba öltözött Oznások hozzánk (erre tisztán emlékszem) és megbilincselve vitték el. Síró édesanyámnak – mikor kérdezte hova viszik – csak annyit mondtak: Szibériába. Topolyára vitték és hajnalig verték. Mikor már azt hitték meghalt, autóval kivitték a határba és egy kukoricásba bedobták. H.I. nem halt meg. Saját lábán jött haza. Elmesélte, azért verték , mert a két gyermeke templomba jár. Kilépett a pártból és élete további részét szürke eminensként élte le. Én azt hiszem aki végig élte ezt a Földi életet, ilyen és hasonló élményei voltak bőviben, csak nem vetették papírra.

Adományozó: Tóth Dénes Arimon

Címkék: Családok

Gyűjtő: Csernik Márton

Szerzői jogok: Az oldalon megjelenő tartalom szerzői jogi védelem alatt áll! A digitális tartalmak publikálása kizárólag a tartalomgazda és/vagy az alkotó beleegyezésével történhet! Kérjük, a szerzői jogok tisztázása miatt keresse fel a tartalomgazdát és/vagy az alkotót. Kérdéses esetben keresse fel az üzemeltetőt.