Tóth Dénes Arimon engedélyével:

Volt egyszer egy …. PECZE GIZELLA TANÁRNŐ

Az elmúlt hetven évben a kishegyesi diákoknak értelemszerűen az 'Ady Endre Kísérleti Általános Iskolában' az idők folyamán igen sok osztályfőnökük volt. Az én osztályfőnököm V.-től VIII.-ig Pecze Gizella tanárnő volt. Tehát én most őróla próbálok – egy kissé rendhagyóan – megemlékezni. Tudom, voltak nagyszerű osztályfőnökök, mint Márkovics Radmila, Rózsa László, Sípos Ágnes, Horváth László és így tovább. Őróluk talán majd más fog írni – remélem.
Pecze Gizella nem messze lakott tőlünk, az Iparos utcában. A 'Solid' cipő bolttól a főutcáról pontosan az ő házára lehet rálátni. Viszonylag fiatal tanárnő volt, emlékezetem szerint földrajzot és történelmet (?) tanított. Ő szerettette meg velem a földrajzot, a bolygónk csodálatos világa és annak titkai felé való érdeklődésemet. Azt kevesen tudhatják, talán ő volt az első (csak feltételezem) aki megszervezte az iskolán belül a „KISHEGYES TÖRTÉNETE” kiállítást (1962) , ami aztán nyilvános lett és 2-3 hétig látogathatta a lakosság. Minden osztálytársam meg lett bízva adatgyűjtéssel, Soltis Vali és én pedig Kishegyes múltjának a leírásával. Tudta, nagyszüleim igen sok értékes adattal rendelkeznek, talán ezért bízott meg engem. Huszonhat oldalas munkát adtam át és Vali is. Azután a kettőből – plusz más forrásokból – összeállt a kiállításra kinyomtatott füzet, ami később a kiállítás után „szőrén-szálán” eltűnt. Szüleim több anyagot is a kiállítás rendelkezésére bocsátottak, aminek szintén hasonló sorsa lett. Csak néhányat említek: A clevelandi (USA) magyar újság egyik 1913-ben kiadott száma (egy oldal két „Magyar Szó” oldalnyi nagy volt) melyben egy egész oldalon részletes története volt leírva Kishegyes falunak. Egy kép melyen nagyanyám látszik, három kisgyerekkel a Fiumei (Rijeka) kikötőben veszteglő híres 'Kárpátia' hajón (1912-ben). Egy tábla volt a nyakába akasztva, melyre krétával rá volt írva „Tóth Elisabeth wife of John Tóth – New York / Detroit” Azután, volt egy különös növényünk. Amikor a kishegyesi missziós csoport a Szent Földön járt, nagyanyám a Jeruzsálemhez közeli szent helyről hozott egy miniatűr bokor félét. Egész évben mint egy elszáradt sötét barna növény újságpapírba csomagolva az almárium fiókja mélyén nyugodott. Húsvétkor, vagy Karácsonykor elővette és a száraz gyökereket vízbe helyezte. Másnapra egy smaragdzöld, apró levelű élő , vegetáló növény-csoda lett belőle. Ezek mind örökre eltűntek. Pecze tanárnőt nagyon bántotta. Kutatott utánuk. Csupán egy fotót sikerült neki megtalálni, és visszaadni ami Detroitban készült a Ford autó gyárban dolgozó kishegyesről kivándorolt férfiakról. (Ezt a képet már a FB-on megosztottam)
A tanárnőnek a húga Baranyi Valéria volt aki második osztályban volt a tanítónénim. Mindketten jószívű, mosolygós és türelmes oktatók voltak. Osztályfőnökömnél a dühös káromkodás az „Irgum-Burgum” volt. Mesélő stílusban adta elő az anyagot és köszönve ennek a diákok akaratlanul is odafigyeltek rá. Innen eredt a gyengéje is. Ugyanis nagyon szeretett mesélni tananyagon kívüli dolgokat. Igaz, megtörtént eseteket mesélt el, néha többször is ugyanazt – a négy év alatt. Most leírok egy történetet amit többször is elmesélt. Azért választottam ezt, mert ilyen eset a faluban a háború végén számtalan családnál megtörtént és talán az idősebbeknek eszükbe jut néhány hasonló. Emlékezetből írom és nagyjából a következő volt a történet: ~ A második világháború vége felé megjelentek az oroszok (szovjet hadsereg) a Tiszánál, és mikor híre jött, hogy már Zentát is elhagyták és közelednek, akkor a hegyesi családok amit tudtak, élelmet, értékeket eldugtak. Ám voltak nagyon szép fiatal lányok, akiket szintén menteni kellett a lehetséges erőszak elől. A tanárnő édesanyja egyedül nevelte a két lányt és rátermett, találékony asszony lehetett. A szenes fészerük félig volt szénnel. Belülről előre lapátolták a szenet és mögötte kialakítottak egy búvóhelyet, élelemmel és vízzel ellátva. A spájzot kiürítették, de két szál kolbászt és egy negyed szalonnát ott hagytak, hogy ne tűnjön fel a rejtegetés az oroszoknak. Vagy ahogy ő mondta nekünk: a ruszkiknak. Édesanyja kisütött a házi kemencében két kb. 3 kilós házikenyeret. Mikor a szomszéd átszólt : „Itt vannak a muszkák” a két lány ment a rejtekhelyre és várakoztak. Nemsokára 10-12 katona rontott be hozzájuk. Pince, padlás, góré, minden át lett nézve. Majd beültek az asztal köré. Szerencséje volt Pecze néninek mert egy szigorú tiszt volt közöttük és látszott, hogy tartanak a katonák tőle. A tiszt kiadta a parancsot, hogy asztalhoz ülni. Italt kért. Két üveg bort hozott az asztalra az édesanyja, de ők mutogatták, még, még ... ez kevés. Egy kis üveg pálinkát is tett elébük és próbálta megértetni velük, hogy nincs más. Össze akarták önteni, de sikerült megértetni velük, ezt ne tegyék. A tiszt kiadta a parancsok, csak egy pár kortyot ihattak. Azután mutatta, hogy nagyon éhesek és hozzon enni. Valóban farkas éhesek lehettek, mert a kolbászon szabályos civakodás tört ki. Mikor behozta a két frissen sült hatalmas kenyeret és egy fél veknit, ujjongásba törtek ki. Ám a tiszt magához kérte a kenyereket és annak rendje-módja szerint felszeletelte. Egy katona kiabált és mutogatott, hogy ezt meg kell kenni. „Ó, hogy miért is dugtam el az összes lekvárt.” - berzenkedett anyukája. A katona felugrott, bement a konyhába, a spájzba s végül a hálószobából jött ki diadalittasan a kezében tartva egy nagy, kerek pléh dobozt. Kibontotta és körül mutogatta a társainak. „Jaj, Istenem! Ez a parketta paszta. Ezek azt hiszik vaj, vagy valami hasonló.” (Tulajdonképpen a parketta paszta oldószermentes viaszbalzsam.) A tiszt kente meg elsőnek a kenyerét azután a többiek is. Érdekes, utána már nem kértek inni, hanem mindannyian elaludtak. Nem halt meg egy sem, nem panaszkodtak rosszullétre. Hajnalban a katonai rádióadón jött egy hívás nekik. Gyorsan összekapták magukat és eltűntek. Örökre.
~ Hasonló és ettől szomorúbb történetekről is hallottam, amik az oroszok bevonulásakor történtek. Megboldogult anyósom (lánykori nevén Karna Teréz) mesélte, mikor bejöttek a „muszkák” ő 14 éves volt. Szülei levágták fiúsra a haját és az öccse nadrágját ingét adták rá. Ám mikor egy orosz katonai egység a szemközti házban szállt meg, szülei gyorsan a disznóólat ketté osztották egy gyorsan felrakott téglafallal. Négy napig kucorgott ott, már az ivóvíz is fogytán volt mikor jöttek szülei és boldogan kiáltottak be: „Elmentek, előjöhetsz!”
~ Befejezésül még pár sor a tanárnővel kapcsolatban, ami nem fűződik az oktatáshoz. Azt mindannyian tudjuk kiváló oktató volt. Lehet, rosszul emlékezem, de rémlik, hogy soha nem ment a diákokkal nagyobb/hosszabb kirándulásokra. Nem tudom mi volt az oka. Az is dicséretére szolgáljon, hogy soha nem tett megjegyzést, vagy nem vont felelősségre bennünket a kertjében történt nyári atrocitásokért. Ugyanis a fürdő megnyitásával rá és főleg édesanyjára „rászakadt az ég”. A házuk a fürdővel volt határos. A ház mögötti kertjüket csupán egy másfél méter magas drótkerítés választotta el a medencétől, pontosabban a fürdő területétől. Az első 8-10 évben nyári szezonban telt házas fürdőnapok voltak. Ment a vízilabdázás, röplabdázás, tollaslabdázás, focizás. Legtöbbször a labdák az ő kertjükben kötöttek ki. Általában valaki lement a Krivajba (mert leig húzódott a kerítés) átment a kertbe és visszadobta a labdát. Ám egy idő után a tanárnő édesanyja megelégelte és a délutánokat a kertben szorgoskodva töltötte. Megkérte Toldi Pista bátyámat, mondja meg a fiataloknak, fékezzék magukat, mert teljesen tönkreteszik a veteményest. Mint a 'falra borsó' , a labdák továbbra is átrepültek. Késsel kiszúrta és visszadobta őket. Jogos volt a kegyetlensége. Egyszer megtörtént, a vízilabda átszállt, és az idős néni ott kapálgatott. Figaró (Tóth Péter boltos) idősebb volt tőlünk tizenéveseknél (gondolom, közel 30 éves lehetett) és vállalta, átmegy a kertbe és elkéri a labdát. Át is ment, mi meg figyeltük a drótkerítés mögül. Az idős asszony sírva mutatta: a borsósorok és a zöldbab is szinte le volt tarolva. A labda pedig a következő pillanatban szált a Krivajba. Meglepően, Figaró átölelte a zokogó asszonyt és megígérte neki, többé nem fog ilyen történni, és nyugodjon meg. Mikor visszajött nagyon dühös volt. A kisebb gyerekekre rákiáltott, azonnal a hátsó kis kijáraton szaladjanak ki a Krivaj következő hídjához és ha odaér a labda vegyék ki. Ebből is látszik, a Tanárnőnél volt egy nagy önfegyelem, mert soha nem említette az órákon édesanyja (és hát az ő) nyári kerti problémáját.
~ Tanárnő a kertbe nyáron csak a fürdő zárása után ment ki. Én (Toldi Pista bátyám jóvoltából) ekkor kezdtem az edzést, ami 2-5 000 méteres intenzív úszás volt. Csak néha mentem ki a vízből megpihenni. Egyszer odajött a kerítéshez (hetedikes lehettem) és mosolyogva kérdezte, miért csinálom ezt és miért ilyen kíméletlen tempóban. Ekkor tudta meg, hogy én 12 éven keresztül szenvedtem szamárköhögésben. Négy éves koromban az orvos közölte édesanyámmal, erre nincs gyógyszer. 90 %-os az elhalálozási szám és ha megérem a 10 évet az csoda lesz. A kishegyesi fürdőmedencének és akaraterőmnek köszönhetem ,hogy kigyógyultam. Ezt a családomon kívül csak a Tanárnő tudta. Nem mondta el senkinek – feltételezem.
~ Végül egy ködös emlék ami a Pecze Gizella tanárnő házához kötődik. Az évet nem tudom (1958- 1961 között valamikor) Egy nyári délelőtt mentem fürdeni és meglepődve láttam, a Tanárnőék házfalához oda van fektetve egy obeliszk -féle , bronzból öntött emlékmű. Nagyon régi, alsó és felső részén szét van repedve. A felső részen egy gömb volt. Az 1848-as Szabadságharc Kishegyesi emlékműve volt!!! Annyit tudok, Pecze Gizella tanárnő az illetékeseknek szóvá tette, ne hagyják, hogy a fürdő területén kallódjon ez az (közkincs) emlékmű maradvány. Ne hagyják, hogy a gyerekek rajta fogócskázzanak és karcolgassák írásaikkal a még megmaradt épp felületet. Nem tudom mi történt (túl fiatal voltam), de hamarosan eltűnt az emlékmű a fürdőből. Biztosan ti hegyesiek akik „MÉG” ott laktok, tudjátok mi lett a sorsa. Nagy örömömre szolgált, mikor pár évvel ezelőtt a Nyugati Temetőben szüleim sírjától nem messze megláttam ennek az emlékműnek a pontos mását.
~ Pecze Gizella – immár nyugdíjas - tanárnőről még csak annyit, hogy mikor nyáridőben kezdődtek az 5-10-20-40-50 éves osztálytalálkozók, egyeztetni kellett vele, mert élete során legalább 25 osztálynak volt az osztályfőnöke. Sajnos, nemsokára már az utolsó generáció akit ő vezetett a nyolcadikban a 40 vagy ötvenedik osztálytalálkozót tartja. Remélem sírját a későbbiekben is meg fogják látogatni a hegyesi egykori fiatalok.

Adományozó: Tóth Dénes Arimon

Címkék: Iskola Csoportképek Tanítók

Gyűjtő: Csernik Márton

Szerzői jogok: Az oldalon megjelenő tartalom szerzői jogi védelem alatt áll! A digitális tartalmak publikálása kizárólag a tartalomgazda és/vagy az alkotó beleegyezésével történhet! Kérjük, a szerzői jogok tisztázása miatt keresse fel a tartalomgazdát és/vagy az alkotót. Kérdéses esetben keresse fel az üzemeltetőt.