Talán hallottak már róla, és biztos vannak, akik még emlékeznek is rá, hogy falunk egyik utcájának, nevezetesen a Munkás (Hajnal) utcának volt egy a nép által adott neve: Pacsirta telep. Mivel jómagam is ott élek, kíváncsi voltam, mi a története ennek a tetszetős elnevezésnek. Hogy a mesém még hitelesebb legyen, két olyan embert kérdeztem meg, akik nem csak, hogy ott élnek, de ott is nőttek fel, sőt a Pacsirta telepen élik le az egész életüket. Nyírádi Sándort és Nyírádi (szül. Káplár) Rózsát kértem, meséljék el, ahogyan ők gyerekfejjel emlékeznek, milyen is volt ez a Pacsirta telep.

Megkértem Sanyi sógort és Rózsi nenát, meséljék el, honnan ered az elnevezés. Megtudtam, hogy a Munkás utcát a nép nevezte el Pacsirta telepnek. Az ok pedig, amiért ezt a „csúfnevet” ráakasztották, az a rengeteg gyerek volt, aki ebben az utcában nőtt fel. Rózsi nena állítása szerint még az “alsó utcai” (Kendergyár utca) gyerekek is ide jártak játszani, s tavasztól őszig zsibongás és gyermek kacaj töltötte be a Pacsirta telep minden zugát. Hogy pontosan tudjuk mennyi is az a rengetek gyerek, elkezdtük összeszámolni. Rózsi nena sorba vette a házakat a Keleti temető felől, először a bal, majd a jobb oldalt. Házról házra, haladva, nevekkel, és egyéb egyedi történetekkel megfűszerezve végig vettük az összes gyermeket. Akkor kilencvenötöt számoltunk össze, csak a Munkás utcában, nem számolva azokat, akik már nem „gyerekeskedtek”, hanem férjhez mentek, megnősültek, vagy meghaltak. így tehát nem túlzók, ha azt mondom, közel száz gyermek volt a Pacsirta telepen.

Rózsi nena azt mondta, ezek „eltapsolt telepek” voltak. Mit is értünk ez alatt? Mesélje el, hogyan emlékszik vissza a beköltözésre.
- Ezek mind kapott földek voltak. Ez itt kukoricaföld volt, mikor mi gyerekek voltunk, és bejártunk ide. Ebből a község minden családnak, aki bejött a faluba, adott négy kvadrát földet, hogy oda építsen házat. Azért egyforma mindenkinek a portája. Amikor gyerekek voltunk, és bejöttünk erre a kukoricaföldre, én csak néztem, hogy mondom ide? És valóban ide építettünk mi is. És a többiek is. Ahogy jöttek be a népek a szállásról, úgy építettek ide sorjában. így lett az alsó utca (Kendergyár utca), aztán az ott kint, az az utca, ahogy megyünk Péter öregapád felé, (Szőlősor utca) - majd kis gondolkodás után hozzáteszi - Ez lehetett volna Nyírádi sor is. Itt laktak mind egy rakáson. Nyírádi Sándor bácsi ott fönt lakott, mellette Nyírádi Péter, Nyírádi Pali, így van? - fordul Sanyi sógorhoz egy megerősítő bólintásért. - Aztán a Nyírádi Jóska, Nyírádi István és a Nyírádi Ferenc. Ezek mind egymás után laktak. Itt még Nyírádi Sándorból is három volt az utcában. Keverték még a postások is.

Ezeknek az embereknek a többsége tehát mind szállásokról jött letelepedni a faluban. Olyan német szállásokról, ahol ők csak a föld harmadával rendelkeztek, és abból kellett megélniük. Megkértem Sanyi sógort magyarázza el mit is jelentett harmadosnak lenni egy német szálláson.
- Ezek a családok mind a német, sváb szállásokon voltak harmadosok. Harmadából dolgozták a szikicsi németeknek a földjeit. Mert Szikics német falu volt. Ez most olyan dolog, hogy mondjuk a te tatádnak volt egy szállása a szikicsi határban, és annak volt mondjuk tizenöt vagy húsz hold földje, és ezek a családok úgy dolgoztak ott, mint béresek. A gazda biztosított nekik lakást, meg harmadából dolgozhatták a földet. Most, ha volt kilenc hold földje annak a német gazdának, akkor hat hold termés ment a német gazdának, három hold termés meg ment ki a szállásra a béresnek, aki dolgozta. Meg akkor megvolt, hogy jószágot is mennyit tartott valaki, abból mennyit adtak oda
a gazdának - mennyi tyúkot, mennyi tojást, mennyi tejet.

Mielőtt még haza indultam volna, Rózsi nena mesélt nekem arról, milyen volt a tavasztól őszig tartó gyerekzsivaj. „Mikor megjött a tavasz itt a Pacsirta telepen - itt minden háznál volt tehén, liba, ha egyéb nem kecske - és amikor jött a jó idő, mentünk és legeltettünk. Tele volt az utca gyerekekkel. Kint legeltettünk, meg cikapároztunk(párválasztó játék), játszottunk minden nap.”

Mindabból, amit hallottam, elképzelve kik és hol laktak a Pacsirta telepen, arra a következtetésre jutottam, hogy Sanyi sógor és Rózsi nena együtt nőttek fel. Már gyerekkorom óta ismerem őket, mégsem gondoltam volna soha, hogy nemcsak a mesékben létezik olyan, hogy a játszópajtásból, a fiatalkori első szerelemből élethosszig tartó hűség válik. Bátorkodtam is megkérdezni hát, alig leplezhető mosollyal, hogy ők itt ismerték-e meg egymást? „Mi? Igen, itt. Ebben az utcában nőttük föl. Nem sokan házasodtak egy utcából. Mi ide bejöttünk a szállásról, és azóta mi itt vagyunk együtt.”

Povázsánszki Csilla